Mégis

Elindulni vagy mégis maradni? Beszélni vagy mégis hallgatni? A külső tényezők szabta irányhoz szabni magad vagy mégis figyelni a belső hangra? A belső hangra, ahol az irányítást átadod a Felülről való Erőnek,  mert amire késztetést érzel, tőled független, de mégis ezt érzed helyesnek.

Mégis ráhagyatkozni a Felülről való Erőre a Te döntésed. Amit lehet, hogy nehezen hozol meg, de amint engeded és hagyod, hogy a Felülről való Erő irányítson, a békesség és nyugalom árad szét benned. Lehet, hogy a pillanatban nem is érted a célját, ám nem sok idő kell hozzá, és látod, érzed, hogy az idő igazolta a Felülről való Erő irányítására való ráhagyatkozást. A megfelelő időben a megfelelőt tenni, és az élet elkezd virágot hozni. Ez a megmagyarázhatatlan csoda. Véletlenek nem voltak, és sohasem lesznek.

Mégis ráhagyatkozni a Felülről való Erőre - ez az élet egyik legfontosabb kulcspontja, ami olykor mégis elsikkad, és ahol nem ez jut érvényre, sivataggá válik minden. Csak kiszáradt fát látsz, az oázis, ha fel is tűnik, kiderül, hogy nem más, mint illúzió, amit erőlködéssel és verejtékkel raktak össze, s csak pár pillanatig marad meg.  Mert a Felülről való Erő nélkül csak por és homok minden szó és minden tett, amit az ember mond és tesz. Nem lehet építeni, alkotni semmivel.

Azon tűnődsz, hogy miért különbözünk ennyire? Miért van az, hogy az ember lelke nyitott a Felülről való érintésre, s a másik miért zárkózik el tőle? Miért sugárzik valakinek a szeme, és miért van az, hogy a másik tekintete csak árnyat rejt? Miért lesz valaki erősebb és tisztább a szenvedéstől,  és miért válik a másik sötétebbé a megpróbáltatástól?  Miért lélegzik valakiben az önzetlen, együttérző szeretet, és miért van az, hogy a másiknak csak a kegyetlenség a sajátja?  Miért van összhang valakiben, és miért látod az ellentmondás és a hamisság kavargó viharát a másikban? Sorjáznak a miértek, miközben téged a Felülről való Erőre való hagyatkozás köt le. Mégis ki kell tekintetned  belőle, mert maga az élet kényszerít erre. Az élet, hol a Felülről való Erőre hagyatkozás békessége helyett a nyughatatlan izzás van jelen, ami éget, és rengeteg sebet ejt - mintha a másikban már nem is lenne érző lélek, csak hideg számítás és elvakultság, hol hiába is kérdeznéd, hol van a mellékhatás: a lelkiismeretfurdalás? A lelkiismeretfurdalás alól vannak kivételek. Mert ha lenne ilyen tünet, akkor éreznék, hogy valami nincsen rendben, s a Felülről való Erő megérintette volna őket. Amíg valaki nem érzi a lelkével a jót, addig csak a rossz a mozgástere, és nem fogja fel, nem érzi át, hogy mit tesz a másik ellen. Mintha köd borulna rá, ami ellen nincsen ellenszer.
         Megütközöl, megrendülsz ezen, talán még el is keseredsz. De a Felülről való Erő mégis átmelegíti a szíved. A miért kérdése pedig egyre halványabb lesz, és a sebeid sem lángolva égnek, pedig ez lenne természetes. Érzed, hogy vannak, de a Felülről való Erő enyhülést ad, és a mégis érzése tölt be, amely felébreszt minden reggel, s hiszed, hogy nem a miért kérdésével kell foglalkoznod, hanem azzal, hogy a Felülről való Erő hogyan mutatkozik meg az emberekben. Ám ha a nap végén megállsz és visszatekintesz, tudod, hogy a miért kérdéseit nem lehet mégsem megkerülni, de mindig ott van mellette a mégis, mert van egy, kettő s talán több ember is, ki veled együtt a a Felülről való Erőre való ráhagyatkozást mutatta meg, és a békesség, a szeretet, az igazság illata terjedt kellő időben és helyen. S az élet újra, és mindig virágozni kezd. Ez a megmagyarázhatatlan csoda. Mert a Felülről való Erő a leghatalmasabb.

Annyiszor elmondják

Annyiszor elmondják, hogy szép szóra van szükség. Mert az segít. Azután az ember mégis csalódik. Csalódik akkor, ha a szép szó mögött nincsen igazi fedezet. Csak betűk összessége, és a gyakorlatban nem jelent semmi jót sem. Amíg hallod, addig hiszed az illúziót. Azután amikor a valós cselekedetek ideje jön el, akkor látod, hogy a szép szó nem jelent semmit sem. Kárba vész minden hang, amit kimondtak. 

         Annyiszor elmondják, hogy szép szóra van szükség. Szép szó, szép szavak - ám van, hogy csak a formája udvarias és kifogástalan, de a lehelete metsz, mint a hideg szél, még akkor is, ha mosolyog a fagy. A fagyos hangok idején nem is remélsz, hogy a szép szó segít. Érzed, hogy a szép szó már a kimondás pillanatában önmaga cáfolata.

      Annyiszor elmondják, hogy szép szóra van szükség. Mert az segít. Segítene is, ha lenne mögötte fedezet, valóban ott lenne mellette az ember szép és jó lelke, szép és jó cselekedete. Talán az a baj, hogy az ember azt hiszi, hogy a szép formában a rossz is jó. Mintha a forma felülírhatná a tartalmat. A szónál nem lenne szükség többre, nem kellene a szép és jó lélek fedezete.

      Annyiszor elmondják, hogy szép szóra van szükség. Zavarban vagy, mert nálad a tartalom s a forma még összhangban van. A szép szavakkal nem elfeded a valóságot, hanem kinyilvánítod. Nem csak beszélsz, hogy mondj valamit, és a szavaidban nem rejtőzik hátsó szándék. Bízol abban, hogyha szépen mondod a jót, akkor annak meglesz a haszna. Ám csalódsz. Újra és újra ismétled szépen a jót, és nem változik meg semmi. Mintha a másik ember szíve érintetlen lenne. Nem is tudod, hogy csupán a türelmed fogy, vagy a változásba vetett hited, hogy az ember elhagyhatja azt, ami rossz, és tanulhat belőle? 

     Annyiszor elmondják, hogy szép szóra van szükség. Ám előtte csendességre neked és nekem, hogy legyen erőd a szép szó mellett kitartani, és ne ragadjon el sem az indulat, sem a keserűség, sem a lemondó közömbösség a hiábavalóság érzésének ízét ízlelgetve. Elűzve azt a benyomást, hogy az élet körforgás, hol nincsen előrejutás. Igenis ott van benne az igazi változás.

       Az élet maga a forgatag, állandóan mozgásban van, érzed. Azt is, mintha az érző szívnek nem lenne elég hely és tér. Ilyenkor megállsz. Hallod saját szívdobbanásod, miben a Lélek hangja szól, és erő áramlik szét benned. Érzed, hogy lassanként helyére kerül minden, a jó és a rossz is. A rossz is, ami valójában jelentéktelen, még ha olykor azt éreznéd is, az a hatalmasabb valóság. A rossz hatalmassága azonban csak csalóka látszat, és a látszat már nem téveszt meg.  A rossz nem hatalmas, csak végtelen folyam, melyet mégis megállít egy tiszta szempár tekintete, egy tiszta szív őszinte és szép szava. 
        A magányból kitekintesz, egészében látva a naponkénti szavak folyamát. A csendesség áhítata ott van benned, és egy kérés, hogy ne csak szép szót várjon a világ, hanem őszinte szavakat. Sóhajtasz, mert tudod, hogy szép és őszinte szóra nincsen igény, de szükség az igen. A szükség felülír mindent. Hisz azt kell adni a másiknak, amire szüksége van, és nem az igényeket kielégíteni. A szép és az őszinte szó mindenre elég. Nem kellene térkép sem, hogy a másik ember kikutathatatlan és rejtőzködő lelkét kiismerd. Ha őszinte lenne a szó, akkor nem lenne annyi hitetés, megtévesztés, és kevesebb szívből buggyanna ki a fájdalom vércseppje. Ám a kimondott szó sokszor híján van az őszinteségnek, legfeljebb csak szép, vagy az sem. Ez azonban már nem veszi el kedvedet, mert a csend magányában helyére kerül minden szó, ami nap nap után a lelkedben kavarog. Újjáéled a remény a szívedben, mely hiszi a változást, és a megváltoztatni tudást. Újra érzed, hogy a Nap a fényével reád mosolyog, és hogy a te feladatod nem kevesebb, hogy minthogy ezt a fényt közelebb hozd őszinte és szép szavaiddal a másikhoz. Igenis feltárhatod egy szebb és jobb világ valóságát, hol a szép szavak mögött van igazi fedezet.

     Lehet, sőt biztos, hogy továbbra is ismétlik, hogy csak szép szóra van szükség, és a többi nem számít. Ám te beilleszted az őszinte jelzőt, és ezzel változást idézel elő.