Tavasszal mintha
virágos kert lenne a világ. Varázslatos szín kavalkáddal, üde illattal bűvöl el
a tulipán, a jácint, a gyöngyvirág. A mezőn pitypang hajt már neked, amott
lángvirágot találsz. Színek, illatok mindenhol. Mintha varázslat volna, de nem
az. Lelked kitárul, megnyílik, és kint a szabadban jól érzed magad. Csodálatos
az élet – fakad fel belőled, és a szikrázó napfényben élvezed a pillanatot, ami
most egészen a tied. Lélekben pillangó vagy, ki szállsz virágról virágra,
könnyedén és szabadon.
A sok virág között egyszer csak
rózsára lelsz, amit most a legszebbnek érzel. Vöröslő szirmai a szerelemről
dalolnak neked, színe és illata lángba borítja a szívedet. A rózsát nézve
gondolataidba révedsz, és eszedbe jut egy verssor és egy régi történet. „Kinek
virág kell, nem hord rózsaberket;” (Vörösmarty Mihály) Nem hord, mert elég egy
szál is belőle, hogy érezd a szívet szívvel összekötő olthatatlan szerelmet és
szeretetet. Elhiszed azt, amit eleink mondtak, hogy a rózsa forrása maga az
élet fája. Mintha az Édenkertben lennél, hol harmónia és változhatatlanság van.
A pillanat örök, bár véget ér. De az
érzés, mi a rózsa láttán a hatalmába kerít, mégis örökre a tied. Viszed, hordozod
magaddal, és megtapasztalod, hogy a nyári perzselő napokban vagy a téli hideg
kietlenségben is bimbót hoz, virágzik a szíved, lelked, mert van rózsád és lesz
mindig. A szerelem, a szeretet örök, még ha olykor a tüskék megkarcolják is az
ujjad, vér buggyan ki, de a virág megmarad, puha szirma és illata balzsam,
gyógyír minden bajra.
A rózsán virág és tövis, olyan ez,
mint mikor az Ég és a Föld találkozik, a jó és a rossz viaskodik, de a jó a
rossz fölé kerekedik. Mindig így van ez, csak nem látod olykor. Mert oly sok a
tövis a világban. A gyűlölet, ami megszúr újra és újra. Az irigység, az őrület,
ami sodorni akar a szeretet bíborvörös virágától egyre távolabb. Ám ha a
tövisek helyett csak a virágra nézel, a dúsan vöröslő puha szirmokra, akkor
simogató érintés öleli lelked, és a rózsa illata árad körülötted. A rózsáé, mi
egykor ott volt Árpád-házi Erzsébet kosarában. Rózsa, mely ott kenyérből lett.
Kenyérből, mit a szegényeknek vitt az éhínség és árvíz idején.
Régi történet ez már, de mégis
ismered, és eszedbe jut a rózsa és Erzsébet. Erzsébet, akiről ezt jegyezte fel egy
ciszterci szerzetes: „e világ ködében úgy ragyogott
föl, mint a hajnalcsillag.” E néhány szót valóban igaznak érzed. Mert Erzsébet alakja
még több évszázad távlatából is ragyog, mint a hajnalcsillag. Talán a rózsák
miatt, talán a szívében lakó önzetlen szeretet miatt. Hisz szívének
teljességéből élt, lélegzett, és adta át magát Istennek és a férjének. Egyszerűen
csak tette, amit a szíve diktált. Várának kamráit kiürítve, sokszor osztott
ennivalót és pénzt a szegényeknek. Ispotályt létesített, leprást gondozott,
gyermekágyas asszonyok ágyainál dolgozott. Dacolt az udvari etikettel, ha
férjét hazavárta, elé lovagolt, kitörő örömmel és forró csókok kíséretében
üdvözölte. Ez rosszallást váltott ki sokakban, még panaszt is emeltek ellene,
amit a férje, türingiai Lajos ennyivel zárt rövidre. „Engedjétek csak jót
tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha
Wartburg és Neunburg várát nem adja el.” Lajos nagyon szerette és tisztelte a
feleségét. Egy alkalommal, amikor Inselberg mellett ellovagolt, így fakadt fel:
„Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én
Erzsébetemet.” Igazi szerelem, szeretet volt ez. A rózsaszálak találkozása.
A rózsán van virág és tövis. De
Erzsébet és Lajos csak a virágot látta, a tövisek ellenében is. Micsoda
bíztatás és remény ez Neked, hogy a Jóra összpontosítsd szemed! A tövis mellett
inkább a virágot lásd meg, így nyerve nemes célt, a nemes célhoz jó szívet!
1227-ben Erzsébet szívébe mégis tövis fúródott. Lajos a VI. keresztes
hadjárat során megbetegedett és meghalt. Halálhírének megérkezésekor Erzsébet
így kiáltott fel: „Jaj, Uram, most az egész világ meghalt számomra.” Ezután
csak a ferences harmadrend szürke ruháját volt hajlandó magára ölteni. Az
özvegyi örökségből ispotályt rendezett be Marburgban. Aszkézisben és önként
vállalt szegénységben élt 1231-ben bekövetkező haláláig. A szeretet a szívéből
nem múlt el. A tövis nem oltotta ki. Továbbra is „csak” boldoggá akarta tenni
az embereket, miként a rózsaszál.
Tavasszal mintha az élet virágos
kert lenne. Színek, illatok bűvölnek el. Ám nincsen szükséged mégsem sok
virágra, csak egy bíborvörös rózsaszálra, hogy szeretetről daloljon a szíved,
derű és boldogság honoljon Benned. Az élet igazi illata ez. Ha feltöltekezel
vele, rózsaszállá leszel, a szeretet, a szerelem illatát árasztod szét, és
minden lépésed olyan lesz, mint a virágszirmok selymes érintése.