Szemtől szemben

Szemtől szemben. Ritka pillanatok egyike. Pláne, ha váratlanul következik be. 

Először nem hiszel, annak, amit/akit látsz. Megáll az idő is, nem megy tovább. Nem mozdulsz te sem. Csak nézed a másikat, ki zavartan vigyorog és integet. Csak nézed őt, és kavarog a lelked. Szólni nem tudsz. Minden végigfut előtted. Minden, ami volt. 

Évek esszenciája egy pillanatban. Lelkedet beborító folyam ez, de csak állsz rendíthetetlen. Megszűnik minden körületted. Aztán eszmélsz, hol vagy most és mi történik. S határozott léptekkel elindulsz. Folytatod az utad. Folytatod, hátat fordítva neki, és mindennek, amit ő jelentett, ő okozott, ő tett. Majd mégis csak megállsz. Megfordulsz. Nézve őt. Állhatatosan. Mert észrevetted, és nem mehetsz tovább úgy, hogy ne jelezd ezt. Az ajkad azonban nem mozdul, a kezed sem integet. Csak a tekinteted üzen. Nem kellenek szavak. A lelked foglalata a szemed.

Szemtől szemben. Nem tart soká, mégha úgy is érzed, hogy ez maga az örökkévalóság. Mintha órákig tartana, pedig csak percek telnek el. Azután otthagyod őt, és ezt a pillanatot. Tovább lépsz. Tovább mész. Mondhatnád, hogy úgy mintha nem történt volna semmi sem. Mondhatnád, de nem mondod, mert nem volna igaz. Hisz lelkedben felszínre jöttek az érzések. A fájdalom rejteke, amit igyekszel magadban eltemetni. Végigfutott újra benned, hogy mit okozott neked, és azoknak, akik számodra az életet jelentik.

Szemtől szemben. Egy pillanat műve volt. Váratlan. Hihetetlen és kiszámíthatatlan. Nem gondoltál arra sohasem, hogy ekkor és ekképp következik be. Nem vártad, nem kerested az alkalmat sem, hisz az dobogott benned, hogy bárcsak sohase ismerted volna meg. De meg kellett ismerned. Ez jó vagy rossz? Oly kérdés ez, amire nem lehet egyértelműen felelni. Mert minden zűrzavar, szenvedés, fájdalom, ami kezének nyomán támadt, új utat nyitott meg számodra, és olyan tapasztalatot ajándékozott, ami másképp nem lett volna a tied. Ez a tapasztalat felnyitotta a szemed az élet részleteinek összefüggéseire. Ezzel kiragadott lettél az édeninek látott földi világból. Már látod, hogy milyen nagy a sár. S van ember, aki ebben dagonyáz. Ám a lelked ennek ellenére mégis csak zöldellő tisztást lát maga előtt, és aranyszínű napot. De ő valaha kijön a mocsárból? Nem tudod, s nem kérdezed. Mert neked a saját utad a lényeges. Az, hogy minden rossz ellenére ne felejts el az új holnapról álmodni, látni magad, hogy csak futsz a tisztáson a hófehér virágok között.  A rossz, a metszően vágó sziklaszirt, vagy a tátongó mélység, mely előbb vagy utóbb utad keresztezi, csak abban erősít meg, hogy a holnap ígérete megmaradjon a szívedben. El kell jutnod oda, amiről álmodsz. A kietlenségen át, mintha már közben az álmaid helyszínén járnál.

Szemtől szemben. Ritka pillanatok egyike. Még ritkább az, ha hihetetlen módon és váratlanul következik el. De nem ér felkészületlenül téged. Mert a lelked már tudja, hogyan üzenjen. Nem kellenek szavak. Elég a tekintet.

A szélvihar

Néha úgy érzed, hogy a gondolataid és az érzéseid a kopár sziklán szanaszét hevernek, és bárhogy is szeretnéd, nem alkotnak egységet. Minden darab te vagy. Lelked egy-egy része, amit a pillanatnyi mozdulatlanság ural el. Úgy érzed, minta örökkévaló volna ez az állapot.

   Aztán jön egy hatalmas szélvihar. Felkavarja a port, s vele együtt a gondolataid és az érzéseid darabjait. A hömpölygő rengetegben minden a helyére talál. Megérted, hogy a vihar nem csak szétszórni, hanem összerakni is képes, segítve téged, hogy megértsd a történések mögöttes üzenetét és azt a nagy talányt, hogy mi és ki is vezérli életed folyamát.

          A sors keze volna? Vagy a gondviselés érintése? Az utóbbit vallod, hisz abban ott van a szeretet lélegzete. Mert pontosan akkor, amikor kell és éppen a szükséges ment és megy végbe az életedben. Érted. Csak érted, hogy előrébb juss. Úgy, ahogy nem is gondoltad, vártad, vagy szeretted volna. 

        A mindent felkavaró szélvihar gyors. Szinte felfoghatatlan a hogyan. Ám az erejében és az eredményében érzed, hogy érted van. A harmónia és az egység áthat,

      A gondolataid és az érzéseid már nem a hevernek szanaszét a kopár sziklán. Por sincs, csak zöldellő mező, melynek a közepén állsz. S tudod, hogy nincsen más feladatod csak újra álmodni az álmaidat, új formában megfogalmazni a céljaidat, és tenni értük lehetőségeid szerint. Az utad folytatásának és az álmaid beteljesülésének hogyanja a gondviselés kezében van. Még akkor is, ha olykor úgy gondolod, hogy te mindennél jobban tudod, érzed, mi lenne a legjobb. Ám mindig eljön a pillanat, amikor a gondviselés szélvihara felkavar, és előtte fejet hajtasz. Elfogadod azt, amerre és ahogyan előre visz. Nem önmagadat megtagadva, hanem önmagad bölcsességét felülírva. A gondviselés szélvihara az álmaid feladása helyett, azok érintését és elérését adja meg. 

       Néha úgy érzed, hogy a gondolataid és az érzéseid a kopár sziklán szanaszét hevernek, és bárhogy is szeretnéd, nem alkotnak egységet. Ez nehéz, melyhez az üresség érzése is társul. Azután váratlanul felemel a szélvihar, s csak összhang, öröm és hála van benned. Mindenért, ami volt. Mindenért, ami van. S mindenért, ami lesz - mégha a jövőbe nem is látsz, de a gondviselésre egyszerűen csak reá bízod magad.