A Mester

Lesújtó hír. Nem lehet igaz. Mégis az. Megrendültség. Könny. Pótolhatatlan veszteség. Hatalmas űr. Vége. Lezárult örökre Benedek Tibor világklasszis vízilabdázó élete. A Mester elment.

       Nehéz minden pillanat. Mázsás súlyú minden szó, amit hallasz. Pedig a visszaemlékezések derűs perceket elevenítenek fel, s olyan pillanatokat is, amelyekbe eddig nem nyertél betekintést. Érzed méginkább óriási lelkének nagyságát, akaraterejének határtalanságát, szívének szeretetét, a munkába vetett hitét, a maximalizmust és az alázatot. A szenvedélyt, amivel haladt végig a célig, és soha nem egyezetett ki kevesebbel, mint a győzelemmel. A kudarc, ha volt is, még motiváltabbá tette, és ment, haladt kijelölt útján előre.

        Három olimpián is felállt a csapattal a dobogó legtetejére, s te, aki nézőként végigizgultad a mérkőzéseket, érezted, hogy a játék, a csapat és ő maga a csoda. S nem tudod már, hogy mi volt a meghatóbb, az, hogy a csapat tagjaival együtt énekelted te is a himnuszt, vagy az, amit az athéni döntő után mondott? Kemény Dénes szövetségi kapitány megkérdezte tőle, hogy szerinte a szerbek vesztettek vagy mi nyertünk? Ő azt felelte, hogy „Biztos, hogy mi nyertük meg, mert mi nagyon szeretjük egymást.” Ez volt ő. A szeretet lélegzetvétele. A csapatszellem tüze, az összetartozás lelke. Mindannyiunk példaképe, mert egyedül úgy érdemes élni és dolgozni, ahogyan ő tette.

         Aktív pályafutása után gyermekeket is tanított. Átadta a tudását, a szenvedéllyel teli hitét és céltudatos szemléletét. Ott is. Az egyik róla szóló történet szerint egyszer elmesélte a gyerekeknek, hogy Japánban azt nevezik mesternek, aki nemcsak elmondja hogyan kell valamit megcsinálni, hanem meg is mutatja. Ő megmutatta a gyerekeknek. S utána már csak Mesternek szólították. 

       Mester. A mi Mesterünk. A mi Példaképünk. A mi Legendánk. Éljünk úgy, hogy felnőjünk Hozzá!

Szükség van rád

Szükség van rád. A lényedre, a láthatatlan kezedre, a szívedre. A szívedre, mellyel naponként csendesen elvégzed, amit éppen kell. Azt mondod kell, de a kényszert mégsem érzed, mert a szíved diktálja az ütemet. Ha el is fáradsz a sok teendő között és után, még jól is esik a pillanatnyi megállás. Mert téged is felemel annak az érzése, hogy a feladataidat arra a napra elvégezted. Átjár az öröm, hogy végre előrébb vagy, de ott lüktet benned a következő nap kihívása. Hisz dolgozni az egyik leginspirálóbb dolog, mert amíg alkotsz, te is formálódsz. Formálódsz, amikor a gondolataidat, az érzéseidet papírra vetve gyermeki lélekkel rácsodálkozol egyszerű összefüggésekre, melyeket jóllehet ismertél már, de a lelkedbe most fogadtad be igazán. Formálódsz akkor is, amikor csak egyszerűen végzed a feladataidat, mint feleség, mint édesanya, és otthont teremtesz a családodnak.

Otthont. Ahol jó lenni, mert a lelketek egymásra hangolódik. Ha mégis valakinek borúsabb a kedve, tudod, ismered az ellenszert, és segítesz. A következő pillanatban a felhők között kisüt a nap, és zamata lesz a felderülő napsugárnak. S neked elég egy szó, egy mosolyba forduló szempár, hogy érezd, szükség van rád. Ez a legnagyobb elismerés, és a leghatalmasabb motiváció, ami sarkall, hogy sohase fáradj bele az életbe. Lenne ok, ezer is, a fásultságra, de egy ok is elég a szárnyalásra. Ez az egy ok pedig nem több, és nem kevesebb, mint maga a szeretet. Az, hogy szeretsz, és szeretnek. 

Ha szeretetből cselekszel, annak viszonzása ezerszeres lesz. Bár lehet, hogy nem úgy, ahogy vártad, és nem éppen akkor, amikor szeretted volna. Ismered a szeretet természetét, azt, hogy szereti a meglepetést. Éppen akkor árad reád, amikor neked is a legnagyobb szükséged van rá. Vannak pillanatok, amikor a szeretetet te adod és átmelegíted vele azt, akit a nehézségek hideg és rideg fuvallata kerít hatalmába. Vannak olyan percek, amikor neked van szükséged a szív melegségére, s a legkietlenebb és a legszédítőbb meredélyen a szeretet egyszerűen felemel, és újra érzed, hogy az élet lélegzik benned.
     A szeretet a létezésed alaphangja. Adod, kapod. Oda, vissza, olykor kerülő utakon. De mindig időben tölt be: halk dallamban, tündöklő énekben, érintésben, ölelésben, egyszerű szóban vagy míves beszédben. A formája igazából nem is sarkalatos, mert a lényeges az, hogy a szeretetet adhatod. Közben pedig azt a felemelő érzést kapod, hogy szükség van rád: a lényedre, a láthatatlan kezedre, a szívedre - melynek középpontja a szeretet.