2018. augusztus 10., péntek

Kapcsolatok

Életed során sok emberrel kerülsz kapcsolatba. Némely kapcsolat puszta ismeretség marad. És nem lép be a személyes teredbe, hol a szívedet, lelkedet meg tudod mutatni teljesen.  Mert nincsen lehetőség objektivitásra, érzéseid igaz kifejezésére, vágyaid és szükségleteid kommunikálására, egyszerűen ömagad vállalására.  A kommunikációs csatornában az adó hiába adja a jeleket, a vevő nem fogja, nem dolgozza fel úgy, ahogyan kellene. Nincsen kölcsönösség. A hullámhossz más, és a kommunikáció sokszor csak formalitás, semmi, semmi más. Sok ilyen kapcsolat, ismeretség van, tele indulattal, félreértésekkel, a meg nem értettség érzésével. Az ember ilyenkor nem tud jól kommunikálni: kimondani gondolatait őszintén de még sem nyersen, tárgyilagosan az elfogultságot mellőzve, vagy az indulatait levetve. Hiába van kapcsolat, az csak ismeretség marad. Jó esetben. Rosszabb eset az, mikor a felek ellenfelekké lesznek, és a tudatos félreértelmezés nyer teret. S ha elfogultságról kell beszélnünk, akkor a gyűlölet és az irigység található meg, melyből áldás és békesség sohasem lesz.
Vannak kapcsolatok, melyek barátsággá mélyülnek, dacolva a keserűnek mondott tapasztalatokkal. Hol a nyíltság, az egyenesség oly természetes, mint maga a lélegzetvétel. Hol az érzés, a gondolat, a szó szabadon szárnyalhat, elfogultság nélkül tekintve önmagadra és a másikra. Bár elfogultság talán mégiscsak van, ha elfogultságnak nevezzük a Szeretetet, amin keresztül a Másikra tekintesz. 
Vannak kapcsolatok, melyek barátsággá mélyülnek, melyen nem fog az idő sem. Évek telnek, telhetnek el, és nem sodor egymás közelébe az élet, mert változik a hely, ahol élsz, változik a munkád, aminek élsz. Mégis a barátság és lelketek alaphangja ugyanaz marad, és évek múltával is úgy beszélgettek egymással, mintha csak tegnap találkoztatok volna.
Vannak kapcsolatok, melyeknek felszínessége sokszor fullasztó. Olyan mint a tikkasztó nyári meleg, hol nem jár szellő és víz sincsen. És izzad benne az ember kimerülten. Azt érzed, amit József Attila:  "Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély." Hallgat, mert a másik úgysem értené a lelkedből kiforrott szavakat, mert a közös alaphang nincsen meg, a szívetek nem egy ütemre ver, így hát csak a felszín, csak a felszín marad meg. A felszín miben tartózkodó udvariasság honol csupán, és szíved érzése, gondolata másra vár. Másra, aki igazi barát.
Vannak kapcsolatok, melyek mélysége mindig felüdít. Olyan mint a napfényes nyár a zápor után, hol a szivárvány hídján át a föld és az ég összeköttetést talál. Nincsen rajtad egyetlen izzadságcsepp sem, és csillog a szemed. Azt érzed, hogy hallgat a felszín, és beszél, beszél a mély. Beszél, mert a másik ember, a barát érti a lelkedből kiforrott szavakat. Van közös alaphang. Szívetek dallama ugyanaz. Így csak a mélység, a mélység marad. A mélység, mi a maga természetességével érinti személyes teredet. Szíved érzése és gondolata kibomlik fokról fokra. A múló időt sem érzed. Mintha végtelen lenne, és soha nem érne véget. Szívesen időzöl a pillanat örökkévalóságában, hol csak a Barátod és Te vagy jelen, és feltárul a boldogság magas foka. Feltárul, mert a szó, a gondolat, az érzés pozitívummal van tele, még a fájdalmakon is nevettek, igaz kicsit könnyes szemmel. A barátságból derű, támogatás és erő árad. Pozitív életszemlélet. A hit igazi és valós hangja, mely az Isten emberek közötti jelenvalóságát is mutatja. Érzed, érted, hogy nem az számít, mennyi emberrel vagy ismeretségben felszínesen. Ki az ismerősöd, ki az ellenfeled vagy ki nem? A lényeges a kapcsolataid minősége.  Az életed boldogságát nem az adja, hogy sok, nagyon sok ismerősöd van. Hanem a barát jelenléte, ami maga a kézzel fogható szeretet.
Kapcsolatok: ismeretség, barátság. Az ismeretséged köre talán oly hatalmas, mint a tenger, és könnyen bele is fullad az ember. A barátság azonban a tengerben talált kagylóhoz hasonló, miben igazgyöngy van. Mikor megérintheted, boldogsággal telik meg a szíved. Boldogsággal, ami soha nem múlik el.


2018. augusztus 4., szombat

Forróság



Forróság van, igazi, igazi meleg, és az ember keresi a hűvöset. És kutatja az okokat, hogy miért jött el a hőség magasabb foka, és mi lenne az, ami az útját állhatja? Forróság van, erősebb mint régen. Ám nyár is van, és általában ilyenkor forróság is szokott jönni. Megkerülhetetlen ez. Megkerülhetetlen, mint télen a csontig hatoló hideg. 
         Forróság van, ragyog a Nap, és oly sok méltatlan hang van.  Méltatlankodva mondják, csak mondják, hogy a forróság elviselhetetlen és kérdezik, hogy mikor lesz végre vége? Én is nehezen viselem, talán azért, mert minden évvel én is öregszem. Ahogy visszaemlékszem, még húszévesen rendkívül élveztem a nyári kánikulát, és nem értettem még, hogy másoknak ez miért is nehéz. Most már értem, csak a méltatlankodást nem. Mert kikerülni a forróságot nem lehet, miként sok más nehézséget sem az életben. A panasz szava mégis sok ember szájáról az Egekig hat - pedig  forróság régen is volt, ma is van és lesz még, talán erősebb is ennél.
         Forróság és méltatlankodás. Mintha összetartozna. Bár a tapasztalat azt mutatja, hogy a méltatlankodás mindenhez társul, a hideghez, az esőhöz, a viharhoz. Mintha mindig az nem volna jó, ami éppen van. S megérted, hogy a méltatlankodást a belső forróság fűti valójában, mi mindig azt keresi, hogy mibe köthet bele, és mellőzi a tárgyilagosságot, az észérveket, és elfelejti meglátni a jót. Vagy ami még rosszabb, a jót is rossznak, rossznak mondja, és kesereg, vagy dühödten lázad, végtelen hévvel rombolva egyre, mert csak a belső forróság számít, a másik ember, a másik ember lelke, élete egyáltalán nem.
  Forróság. Ha külső, mégha nehéznek érzed is, megtanulsz védekezni. Keresed a hűvös helyet, az enyhet adó árnyékot, az életadó vizet. És igen átvészeled, és még örülni is tudsz annak, hogy végre meleg van, és elég egy könnyű ruha. Jólesik a nyári zápor frissessége, s kifeküdni a fűre, gyönyöröködve az égen szálló hófehér felhőkben, miközben észreveszed a szellő lágy simogatását is, s a forróságban, a forróság dacára hálával telik meg a szíved.
  Forróság. Ha belső, akkor az először megégeti a Lelked, és ez az, ami valóban elviselhetetlen. Mert a méltatlankodás, a végtelen hév és a hálátlanság megtapasztalása nehéz, nagyon nehéz teher, és nem érted miért van ez ott néhány ember szívében. Nem érted, hogy miért jó értelmetlenül és lelketlenül forróságot árasztó lángot szórni, és a mások lelkét égetni, sebezni, keseríteni. Ám ha Benned nincsen ilyen belső forróság, akkor a Felülről érkező Lélek ereje lángol csupán, mi lángol és nem emészt meg. Így megvan az igazi védelmed. A dühödt hév Téged nem ragad magával, bármi is érjen. A legcsodálatosabb az, hogy Szemed fókusza ugyanaz marad. A jót nem fogalmazod át rossznak. És még a rossznak mondott, rossznak érzett helyzetekben, időkben, eseményekben is észreveszed azt, aminek örülhetsz és hálával telhet, telik meg a Szíved. Lelked pedig oly lángolással van tele, mely nem emészt meg senkit sem.  Előre nézel, és nem hajt más, mint a megvalósítás tüze Felülről vezetve, hol nyugalom, békesség és harmónia árad szét.
       Forróság. Nehéznek érzed. Már-már elviselhetetlennek. Ám a forróságban mindig van enyhet adó árnyék, szellő és víz is, maga az oázis. Csak ki kell nyitni a Szemed, hogy észrevedd, és engedni, hogy a Lelked a Felülről érkező Lélekkel legyen teljes! A forróságban a forróság dacára ragyogni fog az Arcod és mosolyogni a Szíved, s érzed, hogy a tiszta boldogság árad szét Benned.