A csendkúra

„Az öregek, a régiek tudták még, kell, hogy időt szakítsunk magunkra, önmagunk és az egész teremtett világ megfigyelésére. Tudtak figyelni, tudtak várni, tudtak csendben lenni. Ismerték minden földi és égi feladat pontos helyét, idejét, s ha elbizonytalanodtak olykor-olykor, vártak és befelé hallgatóztak.” (Schaffer Erzsébet)

Az emberi élet tartalma pillanat. Az ember az életét mégis öröknek és végtelennek érzi, mintha az sohasem érne véget, és az örök életre kellene berendezkednie. A lélek sugarát a jövő foglalkoztatja csupán, és az ember nem is él igazán. Csak fut, fut előre, balgán, ostobán. Vágyakat, ábrándokat kerget, lélek szülte terveket. A buzgalom nagy, a szív akarása olyan, mint egy duzzadó patak. A lélek lüktet, és az ember megy, megy lankadatlanul előre. Életének minden perce megvalósított pillanat. Mégis folyton ürességet érez, és legszívesebben csendkúrát venne, mint mostanában egyre többen, kizárva az élet zaját, zsivajjal teli forgatagát, elvonulva egy erdőbe, vagy csak szobába húzódva vissza, hol a lélek a Teremtő Istennel valóban kommunikálhat. Hol a szív megnyílhat, és tiszta hangon dalra fakadhat, örülve a létezésnek, amiben része van.

Ha megállsz, és csendkúrát veszel, hol nem lüktet a lelked, hol nincsen külső zaj, zsivaj, zsongás és színes forgatag, talán csak egyszerű szoba, vagy az erdő fáinak egybefonódó bozótosa, megérted, hogy az élet igazi ízét a megélt pillanat adja. A megélt pillanat, amiben testestől-lelkestől benne vagy. Mikor a fák ágainak neszét is meghallod, mikor a madarak éneke a dalod, mikor a fűben mászó bogarakat is meglátod, mikor az Égen szálló felhőket is számon tartod. Kitágul előtted a tér, és Lélektől lelkesített ember leszel, ki örül a megélt pillanat minden másodpercének. S másként térsz majd vissza saját életed ritmusába, hol lüktetni és hajtani fog újra a lelked, hisz jövőd a kezedben. De tudni és érteni fogod, hogy a megélt pillanat életed minden perce közül a legszebb, és ez az, ami egészen a Tied. A megélt pillanat, amikor gyermeked a karodban tartod, s talán még szó és hang sincs, csak az egymásra néző szempárotok, és mosollyal rajzoljátok fel az Égre a Napot. A megélt pillanat, amikor az számít, akivel együtt vagy. A gondolata, az érzése, a szívének rezdülése. Nincsen felszínesség, csak mélység, hisz itt terem meg csak az egyet- és az együttérzés. S megérzed, hogy a másik is olyan ember, mint te vagy, egyedi és megismételhetetlen, és micsoda kiváltság, hogy a másikhoz lélekben is közel lehetsz. Ha ezt megérzed, bántani, gyűlölni sem vagy képes. Az igazi szeretet lélekcsendje már a Tied.

Az élet még bánatban is szép

Kevés az ember ahhoz, hogy a világ ésszerűtlenségeit megértse. Miért ül fel valaki a lóra fordítva? Miért akar aratni, ha semmit sem vetett? Miért rossz az ember, ha jó is lehetne? Miért kegyetlen és tekintet nélküli, ha van szíve, mely ott dobog benne? Miért törekszik az ember isteni magasságokra, amikor lehetne csak egy ember? Ember, Isten igaz képmása.

A világ ésszerűtlen, irracionális. Felfogni nehéz, megérteni lehetetlenség. Csak annyi jut Neked, hogy az ésszerűtlenséget megismerd, felfogd és tanulj belőle. Csak annyi jut, hogy megéld: „Az élet még bánatban is szép, jó a világon élni, akárhogy él is az ember.” (Dosztojevszkij)

Igen, az élet még bánatban is szép. Mert az élet él, a szív dobban újra és újra, lüktet a vér, a lélekben áramlik a szeretet. A szeretet, mely összeköt, legyőzve teret és időt, a sötét felhőket Feletted és a lábad előtt szétterülő mélységet. Akárhogy is él az ember, szeretettől szép az élet, sőt boldog is. Boldog, még ha emberileg a boldogságra oka sincs. Ezt csak akkor érted, ha a bánattal kelsz és fekszel, és egész nap ott van Benned: ha mész utcán az emberek között, ha a munkáddal kitöltöd is az időt, ha eszel, ha iszol, ha a gyermekeiddel játszol. A bánat áthat, mint egy szürke árny, de szemedben megcsillan mégis valami fénysugár. Mit szeretetnek nevezel, melytől a bánat nem fosztott meg. Mikor erre ráeszmélsz, érzed az élet szépségét. A távolságot áthidaló összetartozás erejét, a lángot, mely Belőled nem veszett el. A lángot, mely mindig is hajtott előre. Mit kívülről szemlélve mondhatnak dacnak. De ha mélyebbre néznek a szemlélők, talán számukra is kiderül, hogy nem dac ez, csak hit, mely a jövőbe tekint.

Irracionálisan és megmagyarázhatatlanul érzed az élet szépségét, bár romok vesznek körül. De valójában ez nem rom és nem pusztulás, mert romossá csak akkor válik az élet, ha már a szíved nem szeret, s sötét indulat alá vetett lesz.

Az élet még bánatban is szép. Még ha a tó felszínén az öt helyett csak négy tavirózsa virágzik is. Megvan az ötödik is. De azt csak a szívvel lehet látni, szeretni és illatától elbódulni.

Jó a világon élni, akárhogy él is az ember, mert nem a külső körülmény, hanem a lélek számít. A lélek, melyet hordozol. A lélek, kivel a másik emberben találkozol, és irracionálisan, felfoghatatlanul szeretetbe futsz bele váratlanul és kiszámíthatatlanul. S a bánatod keserédes ízt kap, miközben lelked teljességével az édes ízre vágysz, hol nincsen sötét felhő és távolság.

Kevés az ember ahhoz, hogy a világ ésszerűtlenségeit megértse. A rossz megmagyarázhatatlansága megdöbbent, összetör, könnyeket fakaszt Benned. A jó megfoghatatlansága azonban áhítatot kelt a szívedben, erősíti hited a JóIstenben, s megcsillan arcodon az örömnek egyetlen könnycseppje. A terhek súlya alatt is érzed, az élet él, a szív szeret, s felkel a Nap minden nap. A Nap, melynek sugarából kapsz annyit, hogy kimondhasd „Az élet még bánatban is szép, jó a világon élni, akárhogy is él az ember.”