A távolság

A távolság olyan, mint a halál, elvesz, megfoszt, mar és sebez. A távolság éles tőrt forgat a szívedbe bele. Hisz a tér körülötted üres, nincsen hang,  nincsen szó, csak a csend. Feketén borul rád az élet, s úgy érzed, mintha hínár fonna körbe. Szkülla és Kharübdisz támadna rád, hogy elragadjon vagy berántson a tenger mélyébe. Oda, ahol már nincsen élet, csak pusztulás. Hisz a két tengeri szörny nem adhat mást, csak halált. Mikor lánglelkűen hajóra szállsz, hogy átszeld a tengert és a legyőzd a távolt, egyszer csak egy szoroshoz érsz, és látod, hogy az egyik vagy a másik szörny mellett kell elhajóznod. Ki nem kerülheted őket. Az utadba Szkülla, a hatfejű, tizenkét lábú szörny vagy Kharübdisz a tenger örvénye kerül. Ott találod magad Szkülla és Kharübdisz között.

           A távolságot le kell győznöm! – lüktet benned a cél, és biztat a gondolat, a szó, amit a nimfa a füledbe súgott, mint egykor Kirké Odüsszeusznak, mi záloga lehet a megmaradásnak és kovácsolhatja kitartásodat.

            Tép a vihar, zúg a szél, lent örvény, amott óriási feketeség. Hányan vesztek már oda! - kiáltod, halálra váltan, de mégis lángol a lelked, mert maga „A távolság olyan, mint a szél. A kis tüzeket eloltja, a nagy tüzeket fellobbantja!” Érzed, hogy benned nagy tűz van, és egyre-egyre jobban lángol. A távolság, a megfosztottság olthatatlan tűzzel tölti be a szíved. Talán még sohasem éreztél ilyet, mert csak a biztonságot adó part közelében éltél, és nem kellett útra kelnek ismeretlen vizek felé. Mert nem volt távolság, csak közelség. S magad sem tudtad, hogy szívedben mekkora tűz ég. A távolság azonban felfedi ezt és próbára is tesz. Próbára, mert szörnyeket is az utadba helyez. A távolságot le kell győznöm! – mondod magadnak újra, és mész előre, még a szörnyek közé is, izzó tűzzel, acélerős akarattal. Hisz életet akarsz, igazi közelséget, hol van hang, szó és dallam.

            A távolság harcot, küzdelmet és sziklaerős reménységet rejt, viaskodik benne a magasság és a mélység. A mélység csak azt húzza le, kiben kis tűz pislákol csupán. De ha a nagy tűz lángolássá lesz, vinni fog előre! Átmész, mert át kell menned a szoroson úgy, mint Odüsszeusz. Átmész, mert van benned hit, akarat, elkötelezés az Élet felé! Nem adod fel, és nem adod meg Magad, hisz jó úton vagy és a cél felé tartasz.

A sötétségből a fénybe

Egy Párizs közeli faluban 1809. január 4-én megszületett egy kisfiú. Egészséges és szép gyermek volt. Mint általában szokott lenni. A család örömmel fogadta az érkezését, és szeretettel nevelte. A kisfiú, ahogy cseperedett, egyre inkább csodálattal tekintett az édesapjára. Az édesapjára, aki lószerszámkészítő volt. A kisfiú sokszor odalopózott édesapja mellé, és próbálgatta a mesterségét. Ám egyszer, amikor éppen a lyukak készítésére szolgáló éles szerszámmal játszott, megcsúszott és megsebezte a szemét. A seb elfertőződött. A fertőzés megtámadta az ép szemét is. Elveszítette a szeme világát. Hihetetlen veszteséget szenvedett el: a színes, a fénnyel teli világot. Nem csodálhatta többé a zöld mezők üdeségét. Nem láthatta a hegyek égbe nyúló csúcsait sem. A virág már csak az illatától lehetett számára szép. Édesanyja tekintete már nem üzenhetett neki semmit sem, csak simogatása és hangjának érintése maradt meg. Édesapja mesterségét sem tanulhatta meg, melyért kisgyermekként oly nagyon áhítozott. A könyvek olvasása csak vágyának elérhetetlennek látszó álma volt. Ő más volt, mint a többi gyermek. Ennek ellenére iskolába járt, ami csodálatra méltó teljesítménynek volt mondható. Mert amit a többiek olvasás által tanultak meg, neki azt hallás után kellett elsajátítania.

A kisfiú tíz éves korában a Párizsi Vakok Intézetétől ösztöndíjat kapott. Megcsillant a remény sugara. Megcsillant, de homály is borult rá. Homály, mert a tanulás itt is többnyire a szóbeliségen alapult. Ugyan volt tizennégy könyv, ami domború, megemelt betűkkel volt írva, mégis nagyon nehéz és időigényes volt az olvasás. A kisfiú dacolva a nehézségekkel igyekezett megbirkózni vele.

1821-ben Charles Barbier meglátogatta az intézetet. Barbier segíteni jött. Segíteni a „találmányával”. A találmánya egy egyszerű dolog volt: az éjszakai írás. Az éjszakai írás egy katonai titkos írás, melyet Napóleon császár kérésére alkotott meg, mely lehetővé tette, hogy a katonák sötétben beszéd nélkül megosszák a fontos információkat. Ez a titkos írás tizenkét domború pontból állt csupán. A kisfiú érdeklődését ez rendkívül felkeltette, de rájött arra, hogy hat pont is elég egy írásrendszer megalkotásához. A hat pont azért, mert egy ujjal is könnyen kitapintható. A kisfiú továbbfejlesztette elképzelését. Az abc betűin túl matematikai és zenei szimbólumokat is hozzáillesztett ehhez a pontokból álló rendszerhez. Miután megalkotta a pontokból álló „nyelvét”, ő maga is tanította a vaksággal sújtotta diákokat olvasni és írni. A világ kitárult, majdnem teljessé lett. Bár a színes világ elérhetetlen volt, de a gondolat és a szó szabad lett. Miként a lelkének a dallama is. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy az ifjúvá cseperedett kisfiú, csellista és orgonista „is” lett, a benne rejlő zenei tehetség a vakság ellenére sem veszett el.

Ez a „kisfiú” Louis Braille volt, akinek nem adatott hosszú élet, sem nagy hírnév az életében. Az általa alkotott Braille írás jelentőségét csak halála után fedezték fel, ismerték el, és 1868-tól indult el világhódító útjára. Napjainkban pedig már természetes, hogy nemcsak hagyományosan, hanem Braille írással is olvashatóak a tájékozódást és a tájékoztatást segítő feliratok, sőt könyvek, írások sokasága. A gondolat, a szó szabad – már nem ismer korlátokat.

            A világ sokszínű. Mi emberek is sokszínűek, különbözőek vagyunk, egyediek, páratlanok, megismételhetetlenek. Vannak erősségeink, és vannak gyengeségeink. Akkor cselekszünk jól, ha az erősségeinkre koncentrálunk a gyengeségeink ellenében. Úgy, hogy közben mások gyengeségeinek a legyőzéséhez is tudunk segítséget adni, és a vereségből győzelem lesz. A rossz jóra fordul. Mert ott van az ember hite, akarása, lelkesedni tudása, azzal a meggyőződéssel, hogy nem adhatom fel – míg lélegzem, míg élek – a szebb életbe vetett reményemet.

Louis Braille-t megtörhette volna, hogy látóból vakká vált. Belebetegedhetett volna. Választhatta volna a depresszió, az önsajnálat útját. De nem ezt tette. Nem adta fel az életet. Nem adta fel a falusi iskolájában, sem a vakok intézetében. Megtanult csodálatos játszani az orgonán. S még többet tanult: mert adott. Adott azzal, hogy a vakoknak írást alkotott, és megmutatta, hogy a sötétségben is ott van a fény, még ha nem is látszik, még ha hihetetlennek tűnik is.

Legyen ez Számodra is biztatássá, hogy minden nehézségből fel lehet, sőt fel kell állni, és az előrevivő megoldást kell megtalálni! Lehet, hogy sötétség van Körülötted. Lehet, hogy hiába keresed kívül a fényt, nem látod meg. Lehet, hogy az élet kívül oly feketének tűnik, mint az éjszaka és hihetetlennek tűnik, hogy egyszer még felkelhet a Nap. Ám ha belül, a lelkedben fény van, az Életednek van még folytatása, sőt tájékozódási pont és segítség lesz mások számára is. Mások számára is, kik Veled együtt vagy egyszerűen csak Melletted vágynak a világosságra, a fényre, arra, hogy Életüknek legyen értelme, íve és küldetése.

Történjék bármi, segíthetsz Magadon és másokon! A titka annyi, hogy sohase hátra nézz, hogy mit veszítettél, hanem előre azzal a boldog reménnyel, hogy van még előtted Élet! A bajba, a szenvedésbe ne keseredj bele, hanem meríts belőle erőt, lendületet! Ne add fel az Életed bármilyen nehéz is az utad! Tarts ki, alkoss, építs, gyarapíts! Használd ki a Benned rejlő páratlan tehetséget, lásd a fényt a sötétség ellenében, és megtapasztalod, hogy az éj feketesége elmúlik hamar, és világosságot hoz a Benned lévő fény sugara.