Egy
Párizs közeli faluban 1809. január 4-én megszületett egy kisfiú. Egészséges és
szép gyermek volt. Mint általában szokott lenni. A család örömmel fogadta az
érkezését, és szeretettel nevelte. A kisfiú, ahogy cseperedett, egyre inkább
csodálattal tekintett az édesapjára. Az édesapjára, aki lószerszámkészítő volt.
A kisfiú sokszor odalopózott édesapja mellé, és próbálgatta a mesterségét. Ám
egyszer, amikor éppen a lyukak készítésére szolgáló éles szerszámmal játszott,
megcsúszott és megsebezte a szemét. A seb elfertőződött. A fertőzés megtámadta
az ép szemét is. Elveszítette a szeme világát. Hihetetlen veszteséget
szenvedett el: a színes, a fénnyel teli világot. Nem csodálhatta többé a zöld
mezők üdeségét. Nem láthatta a hegyek égbe nyúló csúcsait sem. A virág már csak
az illatától lehetett számára szép. Édesanyja tekintete már nem üzenhetett neki
semmit sem, csak simogatása és hangjának érintése maradt meg. Édesapja
mesterségét sem tanulhatta meg, melyért kisgyermekként oly nagyon áhítozott. A
könyvek olvasása csak vágyának elérhetetlennek látszó álma volt. Ő más volt,
mint a többi gyermek. Ennek ellenére iskolába járt, ami csodálatra méltó
teljesítménynek volt mondható. Mert amit a többiek olvasás által tanultak meg,
neki azt hallás után kellett elsajátítania.
A kisfiú tíz éves korában a
Párizsi Vakok Intézetétől ösztöndíjat kapott. Megcsillant a remény sugara.
Megcsillant, de homály is borult rá. Homály, mert a tanulás itt is többnyire a
szóbeliségen alapult. Ugyan volt tizennégy könyv, ami domború,
megemelt betűkkel volt írva, mégis nagyon nehéz és időigényes volt az olvasás.
A kisfiú dacolva a nehézségekkel igyekezett megbirkózni vele.
1821-ben Charles Barbier
meglátogatta az intézetet. Barbier segíteni jött. Segíteni a „találmányával”. A
találmánya egy egyszerű dolog volt: az éjszakai írás. Az éjszakai írás egy
katonai titkos írás, melyet Napóleon császár kérésére alkotott meg, mely
lehetővé tette, hogy a katonák sötétben beszéd nélkül megosszák a fontos
információkat. Ez a titkos írás tizenkét domború pontból állt csupán. A kisfiú
érdeklődését ez rendkívül felkeltette, de rájött arra, hogy hat pont is elég
egy írásrendszer megalkotásához. A hat pont azért, mert egy ujjal is könnyen
kitapintható. A kisfiú továbbfejlesztette elképzelését. Az abc betűin túl
matematikai és zenei szimbólumokat is hozzáillesztett ehhez a pontokból álló
rendszerhez. Miután megalkotta a pontokból álló „nyelvét”, ő maga is tanította
a vaksággal sújtotta diákokat olvasni és írni. A világ kitárult, majdnem
teljessé lett. Bár a színes világ elérhetetlen volt, de a gondolat és a szó
szabad lett. Miként a lelkének a dallama is. Nem hagyható figyelmen kívül az a
tény sem, hogy az ifjúvá cseperedett kisfiú, csellista és orgonista „is” lett,
a benne rejlő zenei tehetség a vakság ellenére sem veszett el.
Ez a „kisfiú” Louis Braille volt,
akinek nem adatott hosszú élet, sem nagy hírnév az életében. Az általa alkotott
Braille írás jelentőségét csak halála után fedezték fel, ismerték el, és
1868-tól indult el világhódító útjára. Napjainkban pedig már természetes, hogy
nemcsak hagyományosan, hanem Braille írással is olvashatóak a tájékozódást és a
tájékoztatást segítő feliratok, sőt könyvek, írások sokasága. A gondolat, a szó
szabad – már nem ismer korlátokat.
A világ sokszínű. Mi emberek is sokszínűek,
különbözőek vagyunk, egyediek, páratlanok, megismételhetetlenek. Vannak
erősségeink, és vannak gyengeségeink. Akkor cselekszünk jól, ha az
erősségeinkre koncentrálunk a gyengeségeink ellenében. Úgy, hogy közben mások
gyengeségeinek a legyőzéséhez is tudunk segítséget adni, és a vereségből
győzelem lesz. A rossz jóra fordul. Mert ott van az ember hite, akarása,
lelkesedni tudása, azzal a meggyőződéssel, hogy nem adhatom fel – míg lélegzem,
míg élek – a szebb életbe vetett reményemet.
Louis Braille-t megtörhette
volna, hogy látóból vakká vált. Belebetegedhetett volna. Választhatta volna a
depresszió, az önsajnálat útját. De nem ezt tette. Nem adta fel az életet. Nem
adta fel a falusi iskolájában, sem a vakok intézetében. Megtanult csodálatos
játszani az orgonán. S még többet tanult: mert adott. Adott azzal, hogy a
vakoknak írást alkotott, és megmutatta, hogy a sötétségben is ott van a fény,
még ha nem is látszik, még ha hihetetlennek tűnik is.
Legyen ez Számodra is biztatássá,
hogy minden nehézségből fel lehet, sőt fel kell állni, és az előrevivő
megoldást kell megtalálni! Lehet, hogy sötétség van Körülötted. Lehet, hogy hiába
keresed kívül a fényt, nem látod meg. Lehet, hogy az élet kívül oly feketének
tűnik, mint az éjszaka és hihetetlennek tűnik, hogy egyszer még felkelhet a
Nap. Ám ha belül, a lelkedben fény van, az Életednek van még folytatása, sőt
tájékozódási pont és segítség lesz mások számára is. Mások számára is, kik
Veled együtt vagy egyszerűen csak Melletted vágynak a világosságra, a fényre,
arra, hogy Életüknek legyen értelme, íve és küldetése.
Történjék bármi, segíthetsz
Magadon és másokon! A titka annyi, hogy sohase hátra nézz, hogy mit
veszítettél, hanem előre azzal a boldog reménnyel, hogy van még előtted Élet! A
bajba, a szenvedésbe ne keseredj bele, hanem meríts belőle erőt, lendületet! Ne
add fel az Életed bármilyen nehéz is az utad! Tarts ki, alkoss, építs,
gyarapíts! Használd ki a Benned rejlő páratlan tehetséget, lásd a fényt a
sötétség ellenében, és megtapasztalod, hogy az éj feketesége elmúlik hamar, és
világosságot hoz a Benned lévő fény sugara.