A fény színei

Egyre borúsabb a világ. Szürkeség lebeg körületted, s a köd átláthatatlan leple telepszik reád. A múló idő roppant súlyát érzed a tagjaidban. Elnehezülsz. Azon töprengsz, hogy mit hoz a holnap, vagy akár a következő óra. 

    A hatalmas vágyak, amelyek eddig a szívedben égtek, egészen kicsinnyé tömörülnek. Nem akarsz már mást, csak a fény csodálatos színeit megőrizni. Miben érzed a szíved dobbanását, a mosoly édes arcát, a szabadság határtalanságát és a boldogság felszabadultságát. Mindent, ami te vagy.

    A szürkeség ott lebeg körülötted, ám egyszerre dacolsz ezzel. Elindulsz, s mész gyalogszerrel a városon át. Tekinteted felfelé emeled, és nézed a páratlanul szép házak homlokzatát. Ez most a minden, az állandóság. A házak nem érzik a világ változását. Olyanok, mint régen. Már-már megingathatatlanok. Amint haladsz előre, felfelé emelt tekintettel, észreveszed, hogy egy napsugár megcsillan egy tető felett, ami emberileg nézve lehetetlen. De mégis ott ragyog a fénysugár, hiába gomolyog a köd fellege. 

    Eszmélsz. Újra önmagadra találsz. Leteszed az aggodalmaid nehéz köpenyét, és hagyod, hogy a lelkedben lévő belső láng erőre kapjon. Érzed, hogy a melegség szétárad benned, és szertefoszlik a didergés.

    Leteszed a nyomasztó terheket, és a hit lendületének szárnyaira szállsz át. A maga természetességével, könnyedén. Mert a fény csodálatos színei fénylenek a lelkedben. A fény nem hunyt ki, és színei sem koptak meg. A mélység érzésének megtapasztalása még intenzívebbé teszi őket. Érzed, hogy az élet ott lüktet benned. A mosoly belülről tör fel, és nem enged neked többé egy búskomor percet sem. Hisz az élet a tied. A szabadság határtalan, mert a lélek és a gondolat szabad. Te döntesz, hogy mit követsz és kinek hiszel, a ködnek, a felhőnek vagy az Égből érkező napsugár érkezésének - mi mindent eloszlat, és segít abban, hogy rálépj újra a saját utadra. Felfelé tekintve a boldogság önfeledtsége kerít hatalmába. Valóban boldog vagy, mert égi fény övez. S bárhol vagy, bármi történjék is, érzed, mindig a legjobb kezekben vagy. 

    Csak egy sétára indultál a világ lélekvesztő hektikusságában. Nem volt más, csak a nyugtalan lelked vihara, mi nem várt mást, csak egy kis nyugalmat. Egy szabad lélegzetvételt. Ám többet kaptál. A fény színeit - újra.

Ezernyi gondolat

Ezernyi gondolat kavarog benned. Az egyiket kimondod, félig hangosan. Könnyebbséget érzel. Mintha a fény sugarai omlanának reád, pedig csak kint ülsz egy sötét éjjelen a gang folyosóján. Felszabadít a beszéd, mert többé már nem feszít szét belülről az érzések kavalkádja. Kimondod, s ezzel egy ösvényt rajzolsz meg magad előtt. Az utat, amin előre haladhatsz. A jövőt magát, ami a tiszta és igaz szó valósága szemben minden hitetéssel, felszínességgel, ami a világból feléd árad. A felszabadultság a tied, aztán mégis megkötöz a sok gondolat béklyója belülről, ami még a lelkedben megrekedt. Szeretnéd ugyan kimondani, már-már világgá kiáltani, de nem lehet. Még vagy már nem, nem is tudod, nehéz eldöntened. 

      Sír a lelked. Hangtalanul, némán, észrevétlenül. Talán azért, mert így neveltek. Talán azért, mert a belső vihar soha sem tartozik másra. Talán azért, mert nem a fájdalmakról, a nehézségekről kell beszélni, hanem a célokról, az álmok megvalósításáról. A csodáról, a karizmáról.

     Az ezernyi gondolat között, ami benned kavarog, eljutsz oda, hogy a legfontosabbról szólj. Arról, hogy adj, szeress, építs! Alkoss olyat, ami maradandó, amit nem fúj el a szél! Gondold el, hogy egy egész életen át annyi mindenért feszül az ember. Feszül azért, hogy elegendő kenyér legyen az asztalon. Feszül azért, hogy maga után nyomot hagyjon. Feszül azért, hogy hírnevet, hatalmat, befolyást szerezzen. Legyen valakivé. Több, nagyobb, erősebb, mint bárki más ezen a világon. Feszül, izzad, s mégis oly kevés, amit felmutathat. Mert a szíve út közben annyira megkeményedett, hogy semmi jót sem képes adni. Semmi olyat, ami előre vihet, ami az emberek lelkét töltheti meg természetes melegséggel. Csak a hideg szél érdes fuvallata mar a szívekbe. Már nincsen más csak a félelem. Az ilyen világ azonban nem természetes.

      Kavarognak benned a gondolatok. S odajutsz, hogy a valós csodákra kell újra és újra rácsodálkoznod. A csodára, ami mindig felülhaladja az értelmet. Mert a csoda az Ég és a Föld találkozása, ahol a földi, a sárhoz tapadt ember érdes alakja mennyei fénybe öltözik, és a lehetetlenséget legyőző erővel töltekezik fel. Amikor az ember alakja csak fénylik, mert van karizmája. Többlete, ereje, tehetsége, ajándéka, kisugárzása. Öröm és békesség árad szét. S az a jóleső bizonyosság, hogy az álmoknak nincsen határa, a lehetetlenség pedig nem több, mint eltúlzott akadály. Amibe, ha beleütközöl, akkor nem megtorpanni kell, hanem hidat építeni fölé. Szívből, jó szándékból, igaz szóból és cselekedetből. Egyszerűen a szeretetből. Bátran, soha de soha meghátrálva. Mert másképp nem változna meg a világ, s csak fekete iszap lenne mindenhol a hófehér felhők helyett, csak bú áramlana a tiszta öröm helyett.

    Ezernyi gondolat között, ami benned kavarog, csakis a jóra fókuszálj! Mondd ki, építs vele! Add tovább! Vedd észre a csodát, az Égi kéz érintésének ösztönző simogatását! Mert így hagysz nyomot és adsz lehetőséget annak, aki még keresi az útját…